A rózsakereszt szó három lutheránus értelmiségi képzeletében született meg 1614-ben. A fogalom nem összefüggő gondolatkört jelöl. A különböző korokban, egymással kapcsolatban nem álló legkülönfélébb ezoterikus társaságok is fölhasználták az eredetileg megfogalmazott eszméket.

1614-ben Németországban egy latin nyelven megfogalmazott kiáltvány jelent meg, a Fama fraternitatis (A rózsakeresztes testvériség hírneve); függeléke különféle tanulmányokat, leveleket tartalmazott, valamint mellékelték hozzá a Christian Rosenkreutz (Rózsakereszt) nevezetű, XVI. századi mágus, keleti utazó és misztikus életrajzát is.

A kiadványra a szerzők szerint az adott alkalmat, hogy 1604-ben felfedezték Rosenkreutz sírját, és abban életszabályokat meg mágikus formulákat tartalmazó pergameneket találtak. A művet a következő évben újra kiadták német nyelven, és kiegészítették A rózsakeresztes testvériség vallomása című írással. Ez utóbbi csodálatos alkímiai kinyilatkoztatásokat ígért az olvasóknak. 1616-ban azután egy harmadik könyv csatlakozott a két előző kiadványhoz: Christian Rosenkreutz vegytani ismeretei címmel. A főszereplő szenvedélyes élete szinte minden bizonnyal a képzelet szüleménye. A közvetítendő üzenet – ha megszabadítjuk ezoterikus köntösétől – igen világos: önmagunkban kell a valódi kutatásokat elvégezni, a fény nem kívülről érkezik, hanem csakis belülről. Azokban a gondterhes években, amikor egyre nőtt a feszültség a protestáns és a Rómához hű katolikus országok közt – ez aztán a harmincéves háborúba torkollott -, ennek az egyszerű, de megcáfolhatatlan üzenetnek a szerzője nem ad igazat sem a protestánsoknak, sem a katolikusoknak, és velük szemben a hit őszinte átélésének fontosságát hangsúlyozza.

Az 1614 és 1616 között megjelent három műből csak az utolsónak van ismert szerzője, Johann Andrea, egy thübingeni lutheránus diakónus (segédlelkész).

Ő azt állította, hogy két barátja Christoph Besold és Tobias Hess társaságában megalapította a “Rózsakereszt dicséretes rendjét vagy testvériségét”. A valóságban, ahogyan nem létezett Christian Rosenkreutz, ugyanúgy nem létezett ez a rend sem. Az ötletet csupán jó ürügynek tartotta a három értelmiségi, akik, ahogyan ma mondanánk, “zártkörű intellektuális klub”-ot hoztak létre Tübingenben, hogy kidolgozzanak valamiféle misztikus programot, tudós játékot.

1616-tól kezdődően azonban Andrean, Besoldon és Hessen túllépett saját teremtményük: a játékként kitalált rózsakereszt valósággá vált. Európa számos városában rózsakeresztes páholyok alakultak, amelyeknek semmiféle kapcsolatuk sem volt a tübingeni értelmiségiek kicsiny csoportjával.

Mágusok és sarlatánok kürtölték világgá, hogy a nagymesterei vagy rangos beavatottjai annak a rendnek, amely a valóságban sohasem létezett! Andrea jelezte, hogy nem létezik semmi kapocs köztük és ezek közt az új szerveződések közt, amelyeket meg is tagadott. Ő és barátai többé nem is tettek utalást a Rózsakeresztre. Ekkor azonban már nem volt mit tenni: a kiadványokban sokasodtak a “Rend”-re történő utalások. Az angol Fludd 1617-ben hivatkozott rá, a német Maier 1622-ben használta fel; Francis Baconre is hatott…

A XVIII. és XIX. század folyamán egyre csak szaporodtak a rózsakeresztes társaságok: némelyikük csak átkeresztelt szabadkőműves páholy (egyes okmányok egyenesen “rózsakersztes lovagok”-ról szólnak, mint szabadkőműves fokozatról), mások kis irodalmi klubok, és végül akadnak köztük okkultizmussal foglalkozó társaságok is. Sok csoportosulás csak némi titokzatosságot szeretett volna…

Gerald Encausse

Franciaországban a XIX. század végén föllendült a rózsakeresztesek ügye. 1888-ban a Stanislas de Guaita nevezetű ifjú költő megalapította a “Rózsakerszt kabalisztikus rendjét”, amely spiritualista és ezoterikus eszméknek szentelte magát. Gerald Encausse orvos, aki a Papus álnevet használta, valamint Josephin Péladan, a sokoldalú író is csatlakozott a rózsakeresztes mozgalomnak ehhez az új változatához. Guaita szemlélődő hermetista volt, Péladan kelekótya fantaszta. Magát a “sar” (vezér) címmel tüntette ki, ezzel akarván bizonyítani, hogy valamely babiloni uralkodó egyenes ági leszármazottja… 1890-ben már merő hiúságból alapított egy konkurens társaságot, a “Katolikus rózsakeresztes rendet”, amely “erőfeszítéseit a művészet síkjára összpontosítja”.

Mindkét szervezet egyaránt idealista és misztikus esztétikai tan kidolgozásán fáradozott, és hamarosan szórták egymásra a szidalmakat, röpiratokkal támadták egymást, és fellengzős nyilatkozatokkal árasztották el a sajtót. A közönség élvezte a “rózsák háborúját”, amelyet látványos cécók tettek érdekessé, hála a “sar” rendhagyó személyiségének és néhány pisztolypárbajnak! A rózsakeresztesek már addig is ellentmondásos hírnevén nyilvánvalóan nem sokat javított a hajcihő.

1909-ben az amerikai Harvey Spencer Lewis megalapította az A.M.O.R.C.-t, a “Rózsakerszt ősi és misztikus rendjét”. Ez a szervezet mindinkább gyökeret vert, és kiszorította a többit, például a Rosicrucianum Lestorium elnevezésű szervezetet. Az A.M.O.R.C. ma a legelterjedtebb és leghatalmasabb társulás.