Idéző mágia

Az idéző mágia előnyei és hátrányai

A legtöbb ember, akinek kezébe kerül valamilyen könyv az idéző mágiáról az ajánlott gyakorlatok, és a különböző módszerek azonnali alkalmazásával félrevezetteti magát, ha a szükséges mágikus fejlettséggel nem rendelkezik. Sokan azt hiszik, hogy az előírásokban vázolt hiányos előkészületekkel már kellően fel vannak vértezve.

Hasonló fejetlen műveletek többnyire különböző alapokon nyugszanak.

• Az egyik a puszta kíváncsiság, ami arra készteti, hogy más szférák létéről meggyőződjék.
• Más szeretne szellemeket, lényeket és démonokat látni.
• A harmadik anyagi előnyökre szeretne szert tenni a mágikus műveletek által.
• A negyedik azért szeretne lényeket megidézni, hogy tőlük erőket és képességet nyerhessen.
• Esetleg nők megszerzését reméli, ranghoz és dicsőséghez jutást.
• Ismét mások a lények által különböző dolgokat szeretnének felfedezni, vagy számukra nem kívánatos személyeknek ártani.

Még számtalan motívumot lehetne felsorolni, melyek az elővigyázatlant arra késztetik, hogy mágikus gyakorlatokat végezzen. Ezt a fejezetet különösen ilyen típusú emberek számára írtam, hogy megszívleljék a soron következő figyelmeztetéseket. Mert a tudatlanság nem véd meg a veszélyes és káros következmények ellen, melyekkel minden mágikus művelet jár, ha azokat előzetes alapos iskolázás és fejlettség nélkül végzik.

Ha egy mágikusan fejletlen és előkészületlen egyén az idéző mágia gyakorlataihoz merészkedik, biztosra veheti, hogy próbálkozásai vagy teljesen eredménytelenek maradnak, és ennek következtében mindent a sarokba fog dobni, vagy csak kudarcok és sikertelenségek fogják érni, miáltal még kétkedőbbé válik. Elkeseredésében mindent csalásnak nyilvánít, anélkül hogy a kudarc okát saját magában keresné, s ráébredne, hogy a mágikus tudást közelebbről és behatóbban kell tanulmányozni, ha sikereket akar elérni. Ezzel szemben azok az emberek, akik előző inkarnációjuk vagy mostani megtestesülésük idején legalább egy részleges szellemi fejlettséget már elértek, és rendelkeznek egy bizonyos imaginációs képességgel, ha nem is átütő, de legalább részsikereket érhetnek el az idéző mágiában. Ezeket az egyéneket hermetikus szempontból joggal nevezik varázslóknak, vagy nekromantáknak – és éppen ők válnak a láthatatlan hatalmak áldozataivá, amiről a történelem elegendő példával szolgál.

A legismertebb és legmarkánsabb példa erre a Faust-tragédia, melyet Goethe ábrázolt legmegrázóbban és legérthetőbben. Eltekintek attól, hogy Faustot, mint személyiséget leírjam, mert ezt a tragédiát minden igazi mágus érti. A hatalmakkal – mágikus fejlettsége és érettsége folytán – minden mágus tudatosan dolgozik, meghatározott tekintélyt, erőt és hatalmat képvisel, és a lényhez viszonyulása egészen más, mint a varázslóé. A lényre gyakorolt befolyás is egészen más a mágus részéről és ezért a veszélyek, amelyeknek ki van téve, oly minimálisak, hogy arról nem is érdemes beszélni. A mágus a lény részéről legfeljebb némi kísértésnek van kitéve, de mivel mágikus egyensúlyát elérte, még a legkecsegtetőbb lények sem tántoríthatják el útjáról. A lények elismerik tekintélyét, az urat, Isten képmását, az alkotás lenyomatát látják benne, és szívesen szolgálják anélkül, hogy valami ellen- szolgáltatást mernének igényelni. Másképp van ez a varázslónál, aki képtelen elnyerni az elengedhetetlen autoritást a lények fölött. Az ilyenek ki vannak téve annak a veszélynek, hogy elvesztik uralmukat egyéniségük és vélt mágikus egyensúlyuk felett. Ha egy varázsló jó fantáziával rendelkezik, és tudatát legalább részben képes felemelni, akkor előfordulhat, hogy egy mágikus művelet során valamely – akár barbár – mágikus név vagy hívás a lény nyelvévé változik, amit az idézett lény tudomásul vesz. Kérdéses viszont, hogy a lény hogyan reagál egy ilyen hívásra és eleget tesz-e a varázsló kívánságának? A lény azonnal érzi, ha a varázsló eléggé érett és fejlett ahhoz, hogy kényszert foganatosíthasson. Ha egy jó lényről van szó, akkor legfeljebb sajnálkozni fog a varázsló felett. Egy közömbös, kevésbé aktív lény – ha a kívánság nem olyan természetű, hogy teljesítése káros lenne számára – esetleg tesz egy jóakaratú gesztust, és teljesíti a varázsló kívánságát. Ha a varázsló olyan kívánság teljesítését kéri, amellyel magának vagy más embernek árthat, viszont a felelősséget nem tudja érte vállalni, akkor természetesen a lény nem fog reagálni a varázsló hívására. A különböző könyvekben közölt kényszerítő eszközök, melyeket a varázsló alkalmaz, hogy kívánsága számára a lényeket megnyerje, üres szavak és teljesen hatástalanok, melyek az asztrál síkon csak alig, vagy egyáltalán nem gyakorolnak semmilyen befolyást. Negatív lények ellenben sokkal inkább reagálnak a rossz szándékokra, és segítenek a varázslónak azt megvalósítani. Egy démon elöljáró is jól tudja azonban, hogy nem kell teljesíteni egy varázsló olyan kívánságát, ami karmikusan őt magát terhelné meg, mert hiszen a varázsló nem képes felelősséget vállalni érte. Ilyen esetben még egy démon sem meri a varázsló kívánságát teljesíteni, mert minden lény – még ha negatív is – függ az Isteni Gondviseléstől. Saját hatásköre szerint nem képes kaotikus állapotot előidézni egy szféra harmóniájában.

Ezért kell újra és újra rámutatni, hogy bármely szférában a lények megidézéséhez elengedhetetlenül meghatározott érettség és fejlettség szükséges, hogy: 1./ tudatunkat az illető síkra vagy zónára tudjuk áthelyezni; 2./ hogy gondolatainkat a képnyelvvé, vagy kozmikus nyelvvé tudjuk átváltoztatni, hogy azok minden lény által érthetők legyenek.

Ezen útmutatások alapján fogja a mágus igazán értékelni varázsformula könyvét, mert világossá válik számára, hogy az (mely az idéző mágia teljes munkamenetét rögzíti) tulajdonképpen a kozmikus nyelvezetet fordítja szimbolikus képnyelvvé.
A varázsló, aki a legriasztóbb rituálék szerint dolgozik, és a legbarbárabb idézéseket és szellemhívásokat végzi, egyáltalán nincs abban a helyzetben, hogy egy pontosan elrendezett hívást véghezvigyen, vagyis a lénnyel beszédkapcsolatot hozzon létre, nem is beszélve arról, hogy tekintélye sincs, mivel mindezekhez hiányzik mágikus érettsége és fejlettsége. A varázsló legfeljebb egy extatikus állapotot érhet el műveleteinél, ami nem számít többnek egy kiáltásnál az illető zónába – akkor is, ha idézései még oly hátborzongatóak és még olyan sokat ígérőnek tűnnek is számára. Extatikus állapota következtében a varázsló legtöbb esetben a legkárosabb hallucinációknak van kitéve. Egy ilyen elégtelen idézés folyamán a varázsló – idegerőinek megfeszítése általi extatikus állapotában – tudatlanul egy elementált, vagy elementárt hozhat létre, aszerint, hogy mennyi ideg-erőt tudott mágikus köréből háromszögébe vetíteni. Ez az elementár aztán felveszi a kívánt lény formáját, amit azonban a varázsló képtelen megkülönböztetni az eredetitől és így természetesen az elementárt az általa idézett lénynek fogja tartani. Az ilyen elementár azután meghatározott kívánságokat képes ébreszteni, és azokat kielégíteni (incubus-sucubus).

A mágusnak teljesen tisztában kell lennie afelől, hogy mi egy paktum, hogyan jön létre, és mik a veszélyei.

Ha egy varázslónak az idézés alkalmával – szellemének extatitkus felemelésével – sikerül egy meghatározott szféra elöljáróját ténylegesen lehívni az anyagi világba, akkor a negatív tulajdonságokkal rendelkező lény arra törekszik, hogy a varázslónak ne csak lelkét, hanem szellemét is bűvkörébe vonja és azt tőle függővé tegye. A varázsló általában már a második és a harmadik művelet után érzi, hogy már nem képes ugyanazt az extatikus állapotot előidézni, mely először hozzásegítette az illető szférában történő bizonyos befolyáshoz. Ennek következtében belső bizonytalanság lesz úrrá rajta, ami arra készteti, hogy a megjelenő lényt a szó szoros értelmében magával ragadja, hogy láthassa kívánságainak megvalósulását. Az elöljáró, aki a varázslónak megjelenik, egyáltalán nem reagálna a szavaira, ha nem tudná. hogy a varázsló lelke és szelleme eléggé érett ahhoz, hogy kifizetődjön neki, ha mindkettőt megszerzi.

A lény elöljáró látja a sok karmikus történést és fejlődést, melyeken a varázsló keresztü1ment, és ami által bizonyos intelligenciát és érettségi fokot ért el, és biztos benne, hogy halála után szférájában jó szolgálatokat tehet neki. A lény mindezekről már akkor tud a maga szférájában, mialatt a varázsló a műveleteit végzi. Ha számára megfelelő, akkor megjelenik neki az elöljáró, és mint negatív erő, a legmesszebb menőkig arra fog törekedni, hogy megnyerje őt. Pontosan ismerve a sebezhető pontokat (például hiúság, pénzvágy, nőéhség), olyan módszerekhez folyamodik, melyekkel a varázslót érintheti. Ha a varázsló történetesen félénk természetű, akkor a lény megkísérli a megfélemlítést, és igyekszik áldozatát engedelmessé tenni. Ha azonban a varázsló tudatában van saját lelki és szellemi erejének, akkor a lény mindenféle ajánlatot tesz, például minden kívánságát teljesíti, minden tudásba beavatja, megszerzi neki a világ legszebb nőjét, és hasonlók. De egyben arra is fog utalni, hogy mindez lehetetlen kölcsönös paktum nélkül és felhívja a figyelmét a szerződések előnyeire.

Ezek után természetesen a varázsló részéről kérdéses, hogy ellent tud-e állni a lény kísértéseinek, és vissza tudja-e utasítani azokat. Elkezdődik a lelkiismerettel való harc, mely nagyon heves, mert az ember lelkiismerete az Isteni Gondviselés legfinomabb formája. Ha a varázsló nem akarja a belső hangjának, tehát lelkiismeretének isteni figyelmeztetését meghallani, úgy áldozatává válik a démonnak, és szokás szerint paktumot, szövetséget köt vele.

Ez a téma mindenkit érdekel ezért itt tovább kell időznünk, hogy hermetikus szempontból, közelebbről is megvizsgáljuk. Miért vágyakozik egy démon a varázsló lelke és szelleme után? Ennek többféle oka lehet. Egyetlen negatív lény sem tesz szolgálatot, hogy abból haszonra ne számítana. A varázslónak, ha Paktumot kötött, fizikai testének levetése után a földi zónát el kell hagynia. Amint a legenda szó szerint írja: „elviszi az ördög”, és abba a szférába kénytelen távozni, amelybe a démon tartozik, akivel szerződést kötött, hogy ott alattvalóként szolgálja. Az ilyen paktumot kötött és eltávozott varázslókat többnyire a földi zóna legkülönbözőbb régióiba küldi az elöljáró, hogy a mentál, asztrál vagy anyagi síkon urának szolgálatot végezzen. Az elöljáró szívesen kapcsolja magát össze egy varázslóval. mert a varázsló, mivel Isten képmására lett megalkotva, négypólusú, és így sokkal többre képes, mint az elöljáró. Alárendelt szolgáját (tehát a paktumot kötött embert) az elöljáró a legtöbb esetben egy úgynevezett spiritus familiárissá vagy szolgálatot végző családi szellemmé nevezi ki, és hasonló varázslók rendelkezésére bocsátja. Az elhunyt varázslót, mint spiritus familiárist, démonja minden alkalommal felruházza mindazzal ami e funkciójához szükséges, és az ettől kezdve helyettesíti elöljáróját. A hatalom átruházása úgy történik, hogy a varázsló ANKHUR-t, vagyis zóna-erő befolyást kap felettesétől, a démon fejedelemtől, amivel aztán saját maga végzi el a rábízott feladatot és létrehozza a kívánt eredményt. Lehet, hogy szolga szellemeket bocsátanak rendelkezésére, amelyek kívánságait teljesítik. Nehéz megállapítani, hogy ezek a szolga szellemek szintén áldozatok-e, vagy eleve a zóna lakói és így uraiknak közvetlen alattvalói, mert az ilyen lények semmit sem árulhatnak el magukról. A velük való bánásmódhoz hozzá tartozik, hogy az ilyen segédszellem emlékezetéből vagy tudatából egy mágikus szóval vagy gyakorlattal kioltották a nem kívánatos fázisokat. Így a varázsló – négypólusú mivolta ellenére – az elöljáró, tehát jelenlegi ura szférájától függ, ami meggátolja abban, hogy saját akarata szerint cselekedjék és megszabaduljon kötelékeitől, melyek az elöljáróhoz kötik. Ily módon az elöljárónak akarat nélküli eszközévé válik, és annak minden parancsát teljesítenie kell.

A paktum megkötése után a varázsló csak néhány hét vagy hónap múlva kezdi el a munkát. Mialatt az elöljárók különböző gyakorlatokba avatják be őt és megtanítják az erők használatára. A paktum megkötése nem sokban különbözik a varázskönyvekben olvasható szerződésektől. A szerződést nem a lény készíti el, hanem a varázsló, hasonlóan, mint ahogyan a formulák könyvét megfogalmazta és leírta. A paktum megírása általában közönséges tintával történik. Természetesen lehet különleges tintát is használni, ha a rituálé megkívánja, de ez a körülmény mellékes.

A szerződésben pontosan megjelölik, hogy a lény milyen szolgálatokat fog tenni, mely kívánságokat köteles teljesíteni, milyen lehetőségeket nyújt a varázslónak. A szerződés másik oldalán azon kötelességek szerepelnek, melyeket a varázsló vállal magára a lénnyel szemben, továbbá azok a kötelességek, melyeket a lény maga állít magának. Tartalmazza továbbá, hogy milyen módon kell az elöljárót hívni, láthatóan vagy láthatatlanul kell-e megjelennie, hogyan kell a rendelkezésére álló szolgálókkal bánni és így tovább. A legfontosabb részlet a szerződés időtartama és az, hogy a varázsló a terminus lejárta után köteles a démon szférájába menni. A varázsló fizikai síkon történő halálának módját, és az elöljáró szférájába történő átmenetet is meghatározzák.

Mindkét pontot és feltételt mindkét oldalról láttamozni kell és a lény – szokás szerint mediálisan, a varázsló keze által – megrajzolja saját pecsétjét, mint aláírást, a kölcsönös megállapodás igazolásaként Előfordulhat, hogy a lény megköveteli: az aláírás a varázsló vérével történjék. A szerződés általában két példányban készül melynél az egyik példány a varázslónál marad, a másik a démoné lesz. Szokás szerint a második példányt a varázsló összehajtja és elégeti. Az elégés által az illetékes zóna tudomására jutnak azok a szándékok és gondolatok, melyeket a paktum tartalmaz. A negatív lényekkel történő szerződéskötések általában – jelentéktelen különbségekkel – így jönnek létre. A szerződést sem a varázsló, sem a lény nem bonthatja fel, és azt fenntartás nélkül be kell tartani. Sokszor előfordul, hogy az áldozat nem is tudja, hogy szerződést kötött, és anélkül megy a lény szférájába, hogy tudatára ébredne: tulajdonképpen azt a munkát, amit a démon neki végzett a fizikai síkon, neki szolgaként kell visszafizetnie. Ha a varázsló még a szerződés lejárta előtt megpróbálja, hogy valamilyen módon megszabaduljon – akkor a lény mindent elkövet, hogy a varázslót a legfurfangosabb módon üldözze, és lehetőleg megsemmisítse. Számos boszorkányper volt ennek csalhatatlan bizonyítéka, és a varázslók, akik megbánták, hogy paktumot kötöttek, és a megszabadulás módját keresték, a démon beavatkozásával súlyos árat fizettek. Az elmúlt idők sok varázslója azért nem tudta a máglyát elkerülni, mert felülkerekedett bennünk az isteni szikra, s inkább a halált választották, mintsem hogy a paktum lejártáig kontaktusban maradjanak a démonnal. Ellenben azok a varázslók, akik szigorúan a szerződéshez tartották magukat és a periódus befejeztéig mindent pontosan betartottak, mindig a sötét hatalmak védelme alatt állottak, és semmiféle világi hatalom nem tudott nekik ártani. Azok azonban, akik a szerződés megállapodásait nem tartották be, vagy hibájukat megbánták, természetesen erősen ki voltak téve a démon üldözéseinek, és az mindig talált rá utat és módot, hogy árthasson egykori védencének.

A felvázolt szerződési mód tekinthető a szokásosnak, mikor a varázsló az idéző mágia által igyekszik kapcsolatba lépni a démonnal, majd közvetlenül illetve szolgáló szellemek, a démon alattvalón keresztül fenntartani a kapcsolatot. Felmerül a kérdés, hogy a paktumot kötött varázsló a démonnak örök időkre ki van-e szolgáltatva? Mágusok számára, akik minden szférában otthon vannak, ez nem kérdés. Amikor, egy idő után (ami földi időszámítás szerint évszázadokig is tarthat) a varázsló a démonelöljárónak már mindent kamatostól visszafizetett, amit az a földünkön tett érte, és nagy erővel megszólal benne a lelkiismeret, négypólusú mivolta fokozatosan kivonja, felszabadítja a kötelékekből. Ha a varázsló minden tartozását kiegyenlítette, ismét rendelkezhet maga felett. Azonban, ha még akkor is elnyomja lelkiismerete szavát, és nem akarja azt meghallani, akkor továbbra is a szférákban marad. Így fokozatosan elveszti négypólusú mivoltát, és annyira azonosul a síkkal melyben tartózkodik, hogy annak rezgéseit örökre felveszi, s ily módon önként elátkozza magát. Így a varázsló megszűnik Isten képmása szerinti ember lenni, és az illető szféra egy lényévé válik, tehát démonná süllyed. Ez minden bizonnyal a legsajnálatosabb állapot, és vallási szempontból nézve csak teljes kárhozatnak, a Szentlélek elleni valóságos bűnnek lehet nevezni. Ilyen tehát egy paktum, egy szövetség teljes menete, melyet a varázsló egy másik zóna lényével köt. Ha a varázsló lelkiismerete hangját követte, akkor elhagyja az elöljáró démon zónáját és megtalálja otthonát a Föld zónában, ahol megvan a lehetősége rá, hogy mint négypólusú lény, ismét a Föld-zóna lakójává legyen, és újra elkezdje szellemi fejlődését.

A lepaktálásnak van egy másik módja is, amit csak kevés beavatott ismer,amikor a paktum nem közvetlenül, hanem közvetítés, egy már létező emberi test által jön létre. A különböző lényekkel történő kapcsolat létrehozásánál ez is szolgáljon mindenkinek figyelmeztetőül. Hogy a szerződések közül melyik nyújt nagyobb előnyt, azt az egyesek véleményére bízom. Ezt a kevésbé ismert módot előnyben lehet részesíteni mind elhunytakkal mind a Föld-zóna más lényeivel, mind magasabb zónák lényiségeivel szemben. Egy emberi lénnyel való kapcsolat létrehozása mind az ember, mind a szerződést szorgalmazó démon részéről feltételezi az elemek, a fény és az Akasha-elv uralását, továbbá magasabb intelligenciát és mágikus érettséget. Hermetikus szemszögből nézve ez a paktumkötési mód teljesen keresztül vihető és néhány varázsló alkalmazza is ezt a módszert, anélkül, hogy valami szokatlan vagy természetfeletti által különböznék a környező világtól. A szerződéskötést csak tisztán látó, igazi mágus ismeri fel. Szokás szerint a negatív lény hívja fel a varázsló figyelmét, és főleg elem lények az ajánlkozók. Amennyiben minden feltétel megvan, a paktum igen egyszerűen létrejön: a lény keres valahol a materiális világban egy fizikai testet, amely éppen halála előtt áll. Olyan, egyébként egészséges fizikai test a legalkalmasabb e célra, amely valamilyen kisebb oknál fogva, például baleset által válik a halál áldozatává. Számításba jönnek olyan testek is, melyek hirtelen tüdőgyulladás, agyhártyagyulladás, vagy szívbénulás folytán pusztulnak el. Viszont nem alkalmas az olyan test, melyben tuberkolózis, daganat, ragályos betegség által az életfontosságú szervek szétrombolódása következtében semmisültek meg. A nagy sérülés által szétrombolt testben nagyon nehéz a harmónia helyreállítása.

Abban a pillanatban, amikor az élet-matrica kettészakad, és ezáltal a test- lélek-szellem között a kötelék megszakad, az idegen lény birtokába veszi az emberi testet, és az ismert gyakorlattal – melyet ,Az igazi beavatás útjában már leírtam – a fény fluid segítségével új kapcsolatot létesít önmaga és a test között. Magától értetődő, hogy a lény, mielőtt a fizikai testtel egyesülne, az illető emberi test formája és nagysága szerint megalkotja az asztráltestet, asztrál és mentál matricával összeköttetésbe hozza mindhárom élet köteléket. Az ily módon emberi testhez jutott lény ezek után – a kölcsönvett testben – tökéletes ember-formát ölt. A rokonok szemében a haldokló azt a látszatot kelti, mintha, mintegy csoda által mély agóniából felébredne, és lassanként egészségessé válna. Így tükröződik az egész folyamat azok szemében, akik mindezekről semmit nem tudnak, és nincsenek abban a helyzetben, hogy tisztánlátással megfigyeljék az asztráltest kilépését a fizikai testből. Mivel a lény kitűnő alkalmazkodó képességgel rendelkezik, és minden odaát meglevő képességét és erejét magával hozza, és legfőképpen mindent tud; egyelőre tovább játssza az elhunyt személy szerepét. Az első kínálkozó alkalommal azonban igyekszik az elhunyt személy rokonainak közeléből eltűnni, és feltűnés nélkül a varázsló kapcsolatkörébe kerülni. A lény tehát – az általa felvett fizikai testben is megőrizve minden erejét és képességét, mellyel odaát bírt – ím már a varázsló rendelkezésére áll. Az igazi mágus kivételével senki sem fogja sejteni a valódi tényállást, és két barát vagy barátnő kapcsolata mögött sem jutna eszébe senkinek valami rendkívülit keresni. Így a környezet semmit sem vesz észre a kapcsolat valódi természetéből.

A szolgálat, amit az ilyen lény tesz a varázslónak az emberi életben, ugyanaz, mintha a varázsló közvetlenül lépett volna vele kapcsolatba. Amikor a varázsló a lény által akar valamit elérni az asztrál vagy mentál világban, akkor a lény transzállapotba helyezkedik és a varázsló minden kívánságát teljesíti. A lény a testi kapcsolatok létrehozatalát már a kapcsolat felvételkor megbeszéli a varázslóval, aki így pontosan ismeri az egész eljárást. Ha tehát a varázsló nem akar közlékenységéért az életével fizetni, erről soha senkinek egy szót sem szabad beszélnie.

Sokszor megtörtént, hogy varázslók vízi tündéreket kényszerítettek rá, hogy szép és vonzó nők fizikai testét magukra öltsék, és így testi kontaktusba kerüljenek, sőt egyenesen házasságra lépjenek velük. Nem látszott semmi különbség egy normális nő és egy fizikai testet öltött sellő között, hiszen a sellő az emberi testben ugyanazon törvényeknek van alávetve, mint minden ember. Csakhogy a vízi sellő a víz-elem képességeit és erejét tartja meg, és használja emberi megtestesülésében is. A megtestesült sellőnek gyermekei is lehetnek. A végzetes az egészben, hogy mivel fizikai teste a varázsló fizikai testével van kontaktusban, a lény abszolút hűséget követel meg a varázsló férjtől. Ha a varázsló egy másik nővel szándékozna nemi kapcsolatba kerülni, akkor annak a veszélynek tenné ki magát, hogy ezért életével fizet. A megtestesült sellő nem volna képes tovább az anyagi síkon maradni, és nem sokkal a varázsló halála után (aki időközben barátja vagy férje lett) neki is meg kellene halnia. Halála után a sellő nem a földi zónába kerülne, mint minden más emberi lény, hanem a víz elembe tér vissza, ahol mint vízi lény létezik tovább.

A szellemileg fejlett és Istennel egybekötött mágus, ha egy ilyen eljáráshoz folyamodnék, alkotóerejénél fogva ugyanolyan elemharmóniát váltana ki a sellőnél, mint amilyennel minden ember rendelkezik. Az igazi mágus azonban soha sem visz végbe ilyen műveletet alapos ok nélkül. Ezt csupán azért említem meg, mert az ilyen mágikus aktus véghezvitele is a mágus lehetőségeinek keretébe tartozik. A beavatatlan számára mindez meseszerűen és hihetetlenül hangzik, azonban hermetikus szempontból tökéletesen megalapozott, és a mágusnak az ilyen lehetőségekkel szemben a legkisebb kételye sincs.

Van még egy, a spiritizmustól különböző szellemidézési mód, melyet nekromantiának is neveznek. A nekromanta és a varázsló között az a különbség, hogy amíg a varázsló a Föld-zóna magasabb lényeivel az elemek elöljáróival vagy más zónák vezetőivel igyekszik kapcsolatot teremteni, addig a nekromanta elhunyt emberek szellemének idézésével foglalkozik. A nekromantia módszerei egyszerűek és kevésbé fejlett mágus sikeresebben tud velük dolgozni, mint egy varázsló, aki megidézésekhez folyamodik. A nekromanta ugyanolyan veszélynek van kitéve, mint a varázsló, mivel az elhunyt ember a nekromantát ugyanúgy teljesen elfoglalhatja, és saját függvényévé teheti. Ha a nekromanta annyira függővé válik az asztrál sík egy lényétől, hogy tanács és útbaigazítása nélkül már semmire sem képes, akkor tulajdonképpen ez esetben is paktumról van szó, még ha a szerződésnek nincsenek is olyan kritikus következményei, mint a korábban említett paktumkötéseknek.

A mágus minden lényt veszélytelenül hívhat az asztrál síkról, nem válik függővé, és nem esik a nekromantia áldozatául. A nekromanta csak szellemileg és mágikusan kevésbé fejlett lényekre, a földi zóna asztrál lényeire, többnyire elhunyt emberekre fordítja a figyelmét. A legtöbb esetben az asztrál sík egy lényét veszi igénybe, függetlenül attól, hogy vár-e tőle mágikus szolgálatokat valamelyik síkon, vagy pusztán csak kíváncsiságát akarja kielégíteni. A nekromanta egy a földünkről eltávozott lényt keres céljához, aki földi életében a titkos tudományok valamely területén tevékenykedett, és talán elért egy bizonyos fejlettségi fokot. Ha a meghalt ember igazi mágus volt, aki a beavatás igazi útját járta és a földön minden törvényt megtanult, magas érettségi fokot ért el, legfőképpen pedig nemes érzelmű volt, inkább a pozitív erők felé hajlott, de a negatív erőket is uralta, akkor, ha jónak látja, megjelenik a nekromantának és figyelmezteti őt tevékenységének előnyeire és hátrányára. Igazi mágus nem ereszkedik le addig, hogy egy nekromantával tartós kapcsolatra lépjen, nem is beszélve arról, hogy befolyásolni, vagy magától függővé tenni igyekezne ilyet. Figyelmezteti a nekromantát és megengedi neki, hogy rendkívüli esetekben hívja őt, továbbá beavatja őt az asztrál sík törvényeibe, és jó tanácsokkal látja el Sohasem fogja szolgálni és nem lesz iránta szívélyes. Különösen nem teljesít neki anyagi természetű kívánságokat. Csak varázslók, vagy a rossz, negatív erőkkel szimpatizáló, kezdő mágusok fognak arra törekedni, hogy egy nekromantával kapcsolatba lépjenek és igyekezzenek kívánságait teljesíteni. Ha a nekromanta egy ilyen lény szférájába jut, és függővé teszi magát a lénytől, akkor feltétlenül azt a vibrációt veszi fel, aminek hatáskörébe került. Az asztrállény pedig gondoskodni fog róla, hogy a nekromanta szellemileg ne fejlődjék tovább, ne érje el a megvilágosodást és ne jusson igazi felemelkedéshez. Ilyen esetben a lényt hatalmas káröröm hatja át, hogy sikerült neki egy földi ember előrejutását megakadályozni. Ilyenkor a lény arra az időre gondol amikor ő maga is a Földön volt, akadályokkal és nehézségekkel állt szemben és kísértéseknek vált áldozatává, erőket bitorolt, és nem volt lehetősége a beavatás igazi útjára lépni. Ezért, irigységből igyekszik hasonlóan meggátolni fejlődésében a nekromantát. Nem kell közelebbről megvilágítani, hogy a nekromanta számára ebből mekkora veszélyek származhatnak, ráadásul egy ilyen lény bármikor vámpirizálhatja, hogy kiszívott erejéből saját önző célját valósítsa meg az asztrál síkon.

Ezért figyelmeztetek minden kutatót, hogy semmilyen lénytől ne tegye magát függővé. A nekromanta két módon tud lényt hívni az asztrál síkról. Először spiritiszta módon, amikor is a lényt arra kényszeríti, hogy mediális írás, transz, vagy médiumok által nyilvánuljon meg, és ily módon vegye fel a kapcsolatot. Nagy kitartást igényel, míg az illető lény a nekromanta számára megnyilvánul. A másik módszer a megidézés. Ilyenkor a nekromanta a lénynek egy korábbi (előző inkarnációjából származó) képe által összeköti magát a lénnyel vagy azáltal hozza létre a kapcsolatot, hogy a képet megeleveníti, és a lényt kilépteti a képből (Hasonlóan, mint régi formája felvételével az elementált.) A kívánt sikert nem lehet azonnal elérni, azonban ha állhatatosan tovább dolgozik, akkor érettsége, fejlettsége, ereje vagy imaginációja, valamint a szükséges akaraterőtől függően végül is kényszeríti a lényt, hogy számára láthatóvá váljék.

A nekromanta nagyon nehezen tudja megkülönböztetni, hogy itt saját fantáziája játszik szerepet, tudatlanul egy elementárt alkot, vagy valóban a kívánt szellemmel jött létre látható kapcsolat. Egy korlátolt nekromanta számára végül is mindegy, hogy ki és mi idézte elő a kívánt hatást: saját fantáziája, ideg-erejének ismételt megfeszítése által létrehozott elementár, vagy az asztrál világból ténylegesen megidézett ember szelleme. Ha olyan mágusról van szó, aki inkább a negatív erők felé hajlik, akkor hívását vagy kivetítését az asztrál világban észleli egy elhunyt fekete mágus, aki maga is arra törekszik, hogy kapcsolatba lépjen a nekromantával Ezek után minden továbbit (gyakorlat, útmutatások, kívánságok teljesítése, kíváncsiság kielégítése) az illető lénytől fog kapni. Természetesen minden felelősség a nekromantára hárul, aki ezáltal nagy karmát hoz létre, főleg ha olyan kívánságok teljesítését forszírozza, amelyekért nem tud felelni. Nem kell hangsúlyozni, hogy az ilyen nekromanta élete mindig tragikusan végződik. Az ilyenek, szokás szerint természetellenes módon, hirtelen, vagy gyógyíthatatlan betegségben halnak meg.

Meg kell említeni, hogy van az asztrál sík és más, magasabb zónák lényeivel való közlekedésnek még egy passzív módja is. Ez a passzív mód nem annyira hatásos, nem ad olyan mágikus eredményeket, mint az idéző, ezért erre nem akarok sok figyelmet fordítani. Ennél megtörténhet, hogy esetleg egészen váratlanul szerződéskötés lesz belőle, és aki passzív közlekedés által a kapcsolatot létrehozta, sokszor még rosszabbul jár, mint a varázsló, vagy nekromanta, mert nincs ellenőrzési lehetősége a lény felett, mellyel kapcsolatban áll. A passzív közlekedésnek két útja van. Az egyik a spiritiszta mód: ilyenkor esetleg maga a spiritiszta a médium a lénnyel való közlekedésnél mediális írás, hallás, látás által. Másik közlekedési lehetőség, amikor egy hipnotizőr egy szomnambul médiumon keresztül keresi a lénnyel való kapcsolatot, akivel tartósan kontaktusban marad. Itt teljesen mindegy, hogy puszta kíváncsiság kielégítéséről van-e szó, vagy a lény mentál, asztrál vagy fizikai világban végzendő meghatározott hatások számára akarja megnyerni. Ha egy hipnotizőr vagy spiritiszta mágikusan képzetlen, akkor a kísérlet mindkét esetben a médium egészségének rovására történik. Számtalan médium betegedett meg súlyosan, fizikai, asztrál és mentál testében, mert egy lénnyel huzamosabb ideig kapcsolatot tartott fenn, azt sokszorosan igénybe vette – és így lényegében közvetett szerződést kötött vele. Sok elmegyógyintézet szolgálhatna hitelt érdemlő tájékoztatással az ilyen és ehhez hasonló sajnálatos esetekről.

Az itt felsoroltak mindenekelőtt a varázslók és a nekromanták negatív erőkkel történő munkálataira és az azokkal kapcsolatos veszélyekre vonatkoznak.

Aki az igazi fejlődés útján jár, csak jó lényekkel törekszik kapcsolatra lépni, függetlenül azok zónájától. Igazi mágus jó intelligenciától, pozitív lénytől sem teheti magát függővé, noha tetszés szerint kapcsolatot köthet velük. Nem szabad azonban társulnia olyan intelligenciával, mely számára különösen kedves, mert az is szerződéshez vezetne, hasonlóan, mint a negatív lények esetében – ha a veszély az igazi mágus számára nem is volna olyan végzetes, hiszen jó lényekkel dolgozik.

Vannak még útmutatások és módszerek arra vonatkozóan, hogyan lehet egyezséget kötni más zónák valamely géniuszaival, aki azután tanácsaival és irányításával a mágus oldalán áll. Fejlődése folyamán az igazi mágus minden bizonnyal kapcsolatot fog létesíteni jó lényekkel, ami szükséges is, hiszen minden szférát ismernie és uralnia kell de – újra hangsúlyozzuk – egyetlen lénytől sem szabad magát függővé tenni, legyen az akár angyal, vagy magas intelligencia is. A mágus egy jó lényre való támaszkodás által – ugyanúgy, mint a maga helyén a varázsló – felvenné az illető szféra rezgéseit, és fokozatosan teljesen hozzá idomulna. Az ilyen lény természetesen nem ragaszkodik írott szerződéshez, de vannak esetek, amelyek oda vezetnek, hogy a mágus egy magasabb, pozitív intelligenciával szerződéses kapcsolatra lép.

Bár a szerződés által a mágus biztosítva van, hogy a lény minden tekintetben megvédelmezi, segítségére lesz, figyelmezteti és minden jó szolgálatot megtesz neki, de halála után a lény őt automatikusan szférájába vonja, ahol a mágus nem kényszerből, hanem önként szolgálja a védőangyalát. Mivel pedig az ilyen mágus állandóan jó erőkkel van kapcsolatban, részévé válik annak a síknak, és elveszti igényét a magasabbra jutásra vagy a más zónába látogatásra. Sorsával megelégszik, és ezáltal a felemelkedés szünetel. Csak akkor kezd vágyakozni a fölötte lévő szférák megismerésére, ha az Isteni Gondviselés valamilyen meghatározott feladattal ismét a Föld-zónába, a fizikai világba küldi. Amikor a mágus, aki előzően egy másik zóna géniuszával volt kapcsolatban, majd újra megtestesül a fizikai síkon, mint ember, ez a különleges zsenialitásban mutatkozik meg a hermetikus tudomány, művészet vagy irodalom terén. Az eljárás tehát ugyanaz, akár negatív, akár pozitív lényekről van szó, és az igazi mágust még egy géniusszal, vagy angyallal való szerződés sem fogja feltartani a fejlődésében. A mágus minden lény iránt azonos vonzalmat érez, így öntudatát megtartja, és mint Isten képmására teremtett tökéletes ember, tökéletességét Isten visszatükröződésében mutatja ki. Ha egyetlen elem sincs benne túlsúlyban, egyetlen szférához sincs kötve, egyik sem befolyásolja őt; teljes egyensúlyát kifejlesztette. Ha ezt az egyensúlyt a további fejlődése során is állandóan megtartja, el tudja érni az igazi tökéletességet.

A magasabb szférában elválik, hogy a mágus a legmagasabb tökéletességet kívánja elérni, vagy szent akar lenni. Legmagasabb tökéletesség elérésére törekvő mágus a teremtésben valójában Isten tökéletességét és teljességét szimbolizálja, annak valamennyi aspektusában: ezzel szemben a szent egyetlen aspektusban marad, és ott tökéletesedik. Ezen aspektus részévé válik, és végül, amikor ennek tökéletessége megvalósul, egyénisége teljesen feloldódik benne. A legmagasabb fokú tökéletesség, melyet ember, mint Isten képmása elérhet, hogy valóságos uralkodó. Az igazi mágus tehát, mint Isten képmása, individualitását soha nem veszti el, és nem is kell elveszítenie. A mágus – tökéletesen ismerve az egész hierarchia lényeit, zónáit, okait és hatásait – teljes uralommal rendelkezik a teremtés minden jó és rossz lénye fölött, ami tulajdonképpeni feladata. A lények uralása nem feltétlenül kényszer hatására történik, mert a lények – akár jók, akár rosszak – igazi mágusnak szívesen szolgálnak. Akaratának mindenkor engedelmeskednek, és anélkül teljesítik minden kívánságát, hogy viszonzásra számítanának. A zónák elöljárói is szívesen szolgálják az igazi mágust, még alárendelt lényeket is rendelkezésére bocsátanak, ellátják őt a szükséges ANKHOR-ral, anélkül, hogy paktum-ajánlatot tennének.

Az igazi mágus szabadon rendelkezik azzal a lehetőséggel, hogy bármely szférából annyi szolgáló szellemet vonjon akarata alá, amennyit csak óhajt. Nemes érzelmű mágus nem tesz különbséget pozitív és negatív lény között, mert az Isteni Gondviselés nem alkotott semmi tisztátalant. Tudja, hogy a negatív elöljárók, a démonok éppúgy szükségesek, mint az angyalok, mivel ezen ellentétek nélkül nem lehetne hierarchikus különbséget tenni. Minden lénynek rangjának megfelelő tisztelettel adózik, ő maga pedig az arany középúton, a tökéletesség útján jár.

(Franz Bardon: A mágikus idézés gyakorlata)