…

Régebben gyakorta jártam haza Nyíregyházáról az utasok által csak éjfélinek nevezett vonattal. Ez a szerelvény éjjeli tizenkettőre ér a záhonyi végállomásra, innen a név. Mondanom sem kell, meglehetősen romantikus ilyenkor egyedül utazni. Egy nap azonban megesett, hogy fiatal lány ült be mellém a fülkébe. Sötét, rövid haja volt, és hosszú, fekete szövetkabátot viselt. Szomorú ábrázatáról lerítt, hogy nincs minden rendben vele.

Alig indultunk el, beszélgetést kezdeményezett. Kiderült, hogy a gyászos tekintet nem csapott be: épp aznap szakított a párjával. Próbáltam neki némi lelki támaszt nyújtani, s a szokásos sablon szöveggel bíztattam: az élet ettől még nem áll meg, minden megy tovább. A lány azonban furcsa kérdéssel állt elő: vajon szerintem segít-e, ha imádkozik. Lányos zavaromban csak hebegtem-habogtam, de végül is azt mondtam: ha úgy érzi, hogy ez segít, akkor tegye. Ekkor kaptam egy szintén nehéz kérdést: kihez imádkozzon. Igencsak eltanácstalanodtam, s egyre jobban éreztem, hogy itt tényleg nincs minden rendben. A válaszom elsőre ésszerűnek hatott: „Imádkozz ahhoz, akiben hiszel.”

Újabb kérdés csattant: „Imádkozzam Istenhez?” Kínossá vált a helyzet, és csak annyit mondtam: „Ha Istenben hiszel, imádkozz hozzá.” A lány arcára dermesztő mosoly ült ki. „Én nem hiszek Istenben” – válaszolta. Óvatlanul megkérdeztem, hogy ebben az esetben kiben hisz. A lány higgadtan felelt: „Természetesen a Sátánban.” Ez kissé váratlanul ért. Végignéztem ismét a lányon, és olyasmit is észrevettem rajta, ami azelőtt elkerülte a figyelmem. Nem véletlenül volt a nyakában fordítva a kereszt. Ez, mint később megtudtam, a Sátán szimbóluma. Ekkor már a fekete körömlakk is más értelmet nyert.

Valamiféle gyermeki kíváncsiságtól hajtva elkezdtem faggatni a lányt. Ő pedig a legnagyobb higgadtsággal felelt a kérdéseimre. Igen, a barátja, akit még most is nagyon szeret, vámpír. „De nem olyan kamu vámpír, mint sokan, hanem igazi. Vért is iszik, meg minden.” A lány saját vérével szokta itatni a csuklójából, ő viszont csak ritkán hörpint egyet párjából. Denevérré viszont nem képes változni, repülni se tud, de én ezt a részét nem firtattam a sztorinak. Mellesleg, ha nem említettem volna, a srác „első osztályúan nyalja a sírkövet.” Ennek gyakorlati hasznáról, sajnos, nem érdeklődtem tovább.

A Sátán amúgy, aki nem tudná, tök jó fej. Nagyon jól el lehet vele dumálni, a lány saját elmondása alapján gyakorta tette ezt. Akinek pedig ennyi nem elég, annak elárulom, hogy szoktak harcolni is. A lány és társai például nem szeretik a hitgyülekezeteseket. Amikor kialakul egy-egy csatahelyzet, a lány előveszi a sűrített démoni kardot, és jól elpáholja az ellenfeleit. Ezeknek a szablyáknak vörös a színe, s mint kiderült, hajaznak a Csillagok háborúja című filmben látható Darth Vader kardjára. Bár néhol mosolyt fakasztó a történet, én mégsem nevettem. A lány sztoriját olyannyira komolyan, már-már hihetően adta elő, hogy a hideg futkosott a hátamon.

A nyomaték kedvéért leszálláskor így búcsúzott: „Remélem, még találkozunk ebben az életben.”

(Forrás: http://www.szon.hu/)