Végzet, sors, szabad akarat

A ,,Mesterkurzus” eddigi három összejövetelén igyekezett hűséges maradni rangos címéhez. Meggyőződésünk, hogy kurzusunk szereplői nem tartják magukat mestereknek, hanem tudósai vagy kitűnő gyakorlati szakemberei egy-egy tudományterületnek. Szándékunk az volt, hogy a mindennapos élet valamelyik fontos problémáját szellemileg körüljárjuk, és több oldalról megvilágítsuk, lehetőleg a fiziológia, a pszichiátria, a pszichológia és a művészet szempontjából. Talán az embert leginkább izgató kérdéshez nyúlt hozzá a legutóbbi Mesterkurzus előadás-sorozata. Ki ne töprengett volna már azon, hogy van-e sorsa, végzete – vagy csak a véletlenek játéka az egész élet? Mondhatjuk-e valamire, hogy ,,így volt megírva!” – vajon ki írta meg? -, hivatkozhat-e a hívő az égiek akaratára, az alvilág cselvetéseire? S e kérdések mögött ott lappang a felelősség önmagunkért – vagy annak elhárítása; hajlamunk a bűnbak-keresésre, vagy arra, hogy az ,,objektív körülményeket” vádoljuk kudarcainkért. A történelemről beszélgetve el szoktuk vetni a ,,mi lett volna, ha?” kérdést, mint tudománytalan feltételezést. És a saját személyes életünkben? Érdemes-e utólag eltöprengeni döntéseinken és választásainkon? Nem tévesztjük-e össze a külsőleg megvalósíthatót a belsőleg lehetségessel? Vagyis, végső soron, volt-e módunk másképp cselekedni, mint ahogy cselekedtünk? Igaza van-e Senecának, a nagy sztoikus filozófusnak abban, hogy vezetik a végzetek azt, aki hagyja, hogy vezessék, aki nem hagyja; azt vonszolják! Vagyis ugyanoda jut; de vonszolódás közben jól összetöri magát. Ezekről a végső kérdésekről, az akarat és a cselekvés szabadságáról, a sorsunk alakulását alakító tényezőkről olvashatjuk most el két pszichológus – Ranschburg Jenő és Popper Péter – s egy Kanadából erre az alkalomra hazatért honfitársunk, az ún. antipszichiátriai irányzathoz tartozó Feldmár András véleményét.