Évszázadokon át az Indiában járt európai utazók a hindu utcai varázslók által előadott hihetetlen varázslatokról szóló mesékkel tértek vissza, amelyek közül egy különösen megragadta a képzeletet – a híres indiai kötéltrükk. Ezzel kapcsolatban számos történet látott napvilágot, beleértve azt az állítást, mely szerint az egész nem más, mint egyszerű mítosz, hiszen lehetetlen volt olyan embert találni, aki saját szemével látta volna.

Egy biztos: az indiai kötéltrükk több parázs vitát váltott ki, mint bármely más varázslat. Megtörtént-e valaha is? Ha igen, akkor hogyan?

A választ talán részben a trükk kivitelezőinek képzésében kereshetjük. Sok indiai varázsló (vagy fakír, ami arabul „szegény”-t jelent) bizonyítottan olyan rendkívüli dolgokra képes, mint például az idegrendszer akarattal való befolyásolása, amely képességet jógagyakorlatok segítségével sajátítanak el. A fakírok ugyanakkor kiváló mutatványosok, az illúziók keltésének és varázstrükkök kivitelezésének mesterei. Repertoárjuk nagy részét azonban a nyugatiak mint „tömeghallucinációt” vagy „tömeghipnózist” elutasítják. Mi több, azt állítják, hogy már senkisem él, aki meg tudná csinálni az igazi trükköt, és nincs olyan élő ember, aki emlékezne rá, hogy valaha is látta volna. Az indiai kötéltrükk látszólag kihalásra ítélt, s inkább már csak úgy emlékeznek rá – ha egyáltalán emlékeznek – mint tömeghipnózisra, vagy pusztán igen érdekes mítoszra. Egyik sem. Megbocsájthatunk azonban az így gondolkodóknak, hiszen a trükk története hosszú és roppant érdekes.

Valószínűtlen, hogy a Nyugat hallott volna a kötéltrükkről – arról már ne is beszéljünk, hogy komolyan vették volna – a nagy marokkói utazó és középkori író, Ibn Battutah írásait megelőzően. 1360-ban, egy estén az író a Hang-Chou-i királyi udvarban, Kínában, együtt vacsorázott Akbah kánnal és számos tiszteletreméltó vendéggel. A hatalmas lakomát követően a kán meghívta a jóllakott vendégeit, csatlakozzanak hozzá, s tekintsék meg a palota kertjében előkészített különleges meglepetést. Ibn Battutah a következőket írta feljegyzéseibe:

„Mikor a lakoma véget ért, az egyik mutatványos elővett egy fából készült golyót, melyen számos lyuk volt. Ezeken egy kötelet vezetett keresztül. A golyót feldobta a levegőbe, mely oly magasra szállt, hogy egy ponton túl már nem láttuk, és minden látható alátámasztás nélkül megállt odafent. Mikor a kezében már csak egy kis kötélvég maradt, megkérte egyik segítőjét, másszon fel a kötélen a levegőbe, amit az meg is tett, míg szem elől nem tévesztettük. A varázsló háromszor hívta őt, de nem kapott választ. Ekkor dühösen kézbe vette a kését, megragadta a kötelet, és ő is eltűnt. A következő pillanatban a varázsló földre dobta annak a gyereknek a kezét, aki fölmászott, majd egy lábat, ezt követően a másik kezet, másik lábat, majd a törzset és végül a fejet. Ezután lihegve lemászott, ruhája csupa vér volt… A varázsló fogta a fiú végtagjait és eredeti állapotuk szerint elrendezte őket a földön. Ezt követően finoman megrúgta a megcsonkított testet, s a gyermek felállt és teljesen sértetlenül, egyenesen megállt a lábán.”

Mivel az olyan meghökkentő jelenségekre, mint a lebegő kötél vagy a csodálatos feltámadás, nincs ésszerű magyarázat, az elkövetkező generációk úgy tekintettek Ibn Battutah történetére és az azt követő beszámolókra, mint agyafúrt szélhámosságra, amelynek egyedüli célja a hiszékenyek pénztárcájának megcsapolása. Nem csoda hát, hogy a középkori tudósok a kötéltrükköt mint szövevényes hazugságot elutasították. A viktoriánusok ezzel szemben az új, divatos tudományágban, a hipnózisban keresték a jelenség magyarázatát. Az 1890-es években a britt közvélemény szívesen csemegézett minden lelki és rejtelmes dolgon, a laikusok és tudósok hamarosan néha igen heves vitákat folytattak a kötéltrükkről.

A mai napig is csak feltételezések vannak, de senki nem tudja a biztos megoldást.