A franciaországi, de baszk nyelvű Labourd tartományban 1609-ben Pierre de Rousteguy boszorkánybíró különös vallomást csikart ki egy fiatal francia lányból. A kínvallatás során a 17 esztendős Marie Dindarte beismerte, hogy szeptember 27-ének éjszakáján bekente magát valami kenőccsel, és repült a levegőben.

A középkorban sokan hittek benne, hogy bizonyos nők “éjjel a pogányok istennőjével, Dianával együtt repülnek… és neki mint úrnőjüknek engedelmeskednek”. Az egyház hamis és badar elképzelésnek tekintette az ilyenfajta hiedelmeket, és minden eszközzel igyekezett kiirtani az emberekből. Később azonban megváltoztatta ezt az álláspontját. A XIII. században IX. Gergely pápa kinyilatkoztatta, hogy az eretnekség is a boszorkányság egy fajtája. A XVI. században pedig már bárkit megégethettek, mint boszorkányt, aki nem hitt az éjszaka repülő boszorkányok létezésében!

A boszorkányok istennőjét számos néven emlegették, de a legtöbb tudós írás Dianát vagy Artemiszt – az “epheszoszi Dianát” – tekinti annak; ez utóbbi kis-ázsiai, epheszoszi temploma (a világ hét csodájának egyike) az ókor egyik vallási központja volt. Az ősi itáliai hagyománynak megfelelően a szicíliaiak például hittek abban, hogy Diana hívei csütörtök éjszakánként testüket a férjük mellett hagyva elrepülnek a sötétségben, hogy a holtak szellemeivel (Lemuresz) táncoljanak és dorbézoljanak. Ezeknek az ártó szellemeknek azért kellett áldozatot bemutatni, hogy ne rontsák meg a termést vagy az állatállományt.

Ezek az álombeli utazások az egyház szemében démoni kicsapongást jelentettek. A XVI. és XVII. században sok nő vallotta azt, hogy az ördöggel repült a szombat éjszakai orgiákra. Előfordult, hogy repültek férfiak is. Svájcban a boszorkányok gyakran lovagoltak farkasokon, de a nagy fekete kandúr és a bakkecske is gyakori szállítóeszköz volt. A “járművek” köre aztán fokról fokra kibővült: Ilyenek lettek a székek, lapátok, botok és különösen a seprűk. ezeket varázskenőccsel kellett bekenni, amelyet nadragulyából, sisakvirágból, bürökből és egyéb mérgező növényekből kevertek ki. A kenőcsökhöz használt olajról azt állították, hogy meg nem keresztelt, elrabolt vagy sírjukból kihantolt csecsemők véréből készült. A mai kutatók ezeket a fantáziabeli utazásokat drogos hallucinációknak vagy kórosan élénk képzeletnek tulajdonítják.

A XVI. században élt tudós, Giambattista della Porta 1558-ban megfigyelt egy boszorkányt, aki bekente magát, majd transzba esett. Magához térve révületéből, azt állította, hogy repült, holott Porta mozdulni sem látta a testét. Mások “szerencsésebbek” voltak. 1527-ben egy Avellaneda nevű, ugyancsak baszk területen működő inkvizítor a boszorkányok óráján – egy pénteki napon, pontban éjfél előtt – fegyveresekkel tört be egy kocsmába, ahol állítólag boszorkány tartózkodott. A nőt “egy belső szobába vitték, ahol a szokásos módon bekente magát egy mérgező kenőccsel, melyet emberek megölésére is használnak, azután egy magasan fekvő ablakhoz lépett… Majd az ördöghöz fordult segítségért, aki hívására meg is jelent, megragadta őt, és a földhöz közel magával repítette”. Mikor az egyik rémült katona kiejtette Krisztus nevét, eltűnt a boszorkány is, az ördög is. Az asszonyt pár napra rá egy másik városban fogták el. Az ördög minden bizonnyal szabadlábon maradt.

Nem sokkal a temetés után Robert Kirk megjelent egy rokona előtt, és a következő üzenetet küldte unokatestvérének, Graham of Duchray-nek: “Mondd meg Duchray-nek, hogy nem haltam meg, hanem Tündérországban vagyok fogoly.” Halála után születendő gyermeke keresztelőjén – tettel hozzá – újra megjelenik majd a parókián. Duchray azonban legyen készenlétben: abban a pillanatban hajítson el egy kést a feje felett, így megtörik a varázslat. Ám amikor Kirk szelleme valóban megjelent, unokatestvére túlságosan meg volt döbbenve ahhoz, hogy cselekedjen, így Kirk eltűnt, és többé nem is látták viszont. A történetet 1812-ben jegyezték le, és Aberfoyle lakossága még akkor is meg volt győződve róla, hogy Kirk Tündérországban él.

1910 táján a temetőkulcsot őrző asszony azt állította egy látogatónak, hogy Kirk sírjában a koporsó csupán köveket tartalmaz, mivel őt magát Tündérországba vitték. Egy 1943-as beszámoló szerint valahányszor egy újszülöttet keresztelnek a parókián, a szertartás alatt valaki egy kést hajít arra az ülésre, amely egykor Kirk helye volt. Azt gondolják, a szerencsétlen férfi ily módon kiszabadulhat Tündérországból.

Kirk történetét saját élete egy érdekes epizódja sugallhatta. Nem sokkal halála előtt a lelkész a tündérekre vonatkozó hiedelmekről és történetekről faggatta az embereket; gyűjtőmunkája eredményét The Secret Commonwealth of Elves, Fauns and Fairies (Manók, faunok és tündérek titkos birodalma) című gyűjteményében tette közzé. Ez a mű talán a témával foglalkozó legjelentősebb alkotás: a XVII. század vonatkozó hiedelemvilágának teljes körű krónikája – egyben egy tudós férfi műve, aki maga is hitt a tündérvilág létezésében.

Vajon ezek valóban a természet csodái, vagy csak az emberi fantázia határtalanságának reprezentációi?

A lélek székhelyének tartott koponyák tisztelete igen régi hagyomány, még a kelták idejéből ered, akik lefejezték ellenségeiket és gondosan megőrizték koponyájukat.
Kevéssel 1670-ben bekövetkezett halála előtt a somersetbeli Chilton Cantelóban Theophilius Broome azt kérte, hogy koponyáját vidéki házában helyezzék el. John Collinson History and Antiquities of Somerset (Somerset története és régiségei) (1791) című könyvében leírja, hogy a későbbi lakók többször is el akarták temetni a koponyát, ám az – baljós jelek kíséretében – mindig félelmetes zajokat hallatott.
A Manchester közelében levő Wardley Hall-i zajos koponya minden bizonnyal egy Roger Downwes nevű XVII. századi léhűtőé volt, aki a London-hídon egy őrrel vívott küzdelemben vesztette életét. Levágott fejét nővérének küldték el Wardleyba. A hagyomány szerint ahányszor csak el akarták mozdítani a koponyát fali fülkéjéből, heves vihar tört ki.
A dorseti Bettiscombe Manorban úgy tudják, az ottani különös koponya a Pinney család egy XVII. vagy XVIII. századi nyugat-indiai szolgájáé volt. A legenda szerint, aki elmozdítja a helyéről, egy éven belül meghal, a ház pedig összedől.

1590-ben, mielőtt VI. Jakab skót király I. Jakab néven anglia trónját elfoglalta volna, varázslat segítségével merényletet kíséreltek meg ellene. Éppen új királynéját, Dániai Annát vitte haza, mikor csaknem hajótörést szenvedett egy viharban, amely mintha el akarta volna sodorni hajóját a flottától. Agnes sampson bába, A North Berwick-i boszorkányok gyülekezetének tagja kínvallatás után a király jelenlétében, a Holyrood-palotában bevallotta a gyilkossági kísérletet.

Agnes részletesen elmesélte, hogy a boszorkányok először istenkáromló módon megkereszteltek egy macskát, majd egy halott ember testének számos ízét erősítették hozzá. Következő éjjel szitáikban hajózva tengerre bocsátották a macskát. Amint a macska Leith partjainál elmerült, vihar kerekedett. A vihar elsüllyesztett egy kikötni készülő hajót, de a király hajója átvészelte a kedvezőtlen szelet, és biztonságosan partot ért.

Agnes nem csak ezt ismerte be, hanem oly sok más valószínűtlen dolgot is, hogy Jakab király türelmét veszítve kijelentette: a boszorkányok “mind megveszekedett hazudozók”. Agnest ez – miért, miért nem -felbosszantotta, s elhatározta, olyan valamit mond a királynak, amit az em vonhat kétségbe. Azokat a szavakat súgta a fülébe, amelyeket Jakab mondott a menyasszonyának nászéjszakájukon. “Ezt a pokol valamennyi ördöge sem fedhette volna fel” – jelentette ki a korábban kétkedő király, s mivelhogy ezt kénytelen volt elhinni, elfogadta már a többit is, és négy North Berwick-i embert bíróság elé állítottak boszorkányságért és felségárulásért. Agnes Sampsont és John Fian boszorkánymestert egyaránt kivégezték bűntettükért.

1969-ben a brazíliai Sao José de Rio Preto városában egy kis családi összejövetel volt, ahol a rokonság az egyik nagybácsi születésnapját ünnepelte. Az eseményen részt vett a 37 éves Paulo da Costa is. Délután kiment a teraszra egy kicsit körülnézni. A sarkig kitárt ajtón át mindenki látta, amint a korlátnál állva a várost szemlélte. Még egy perc sem telt el, amikor a húga csodálkozva felkiáltott. Paulo eltűnt! Ez a megállapítás azonban nem teljesen felelt meg a valóságnak, mivel a többi családtag egyöntetű véleménye szerint nem egy pillanat alatt tűnt el. Semmivé válásának folyamata 8-10 másodpercig tartott. Először a két lába tűnt el. Rémisztő látványt nyújthatott a levegőben lebegő csonka test, így nem csoda, hogy a rokonok nem mertek a segítségére sietni. Paulo alighanem észrevette a rémült pillantásukat, és lenézett a lábára. Döbbenten állapította meg, hogy nagy bajban van, és segélykérő pillantást vetett a családjára. Kiáltani is akart, de erre már nem volt ideje. A szemtanúk elmondása szerint testének szélei vibrálni kezdtek, majd eltűntek a karjai és a feje is. A kontúrvonalak elmosódása úgy ment végbe, ahogyan kánikulában a forró országút felett reszket a levegőréteg. Utoljára még látták a szemét, azt a kétségbeesett, segítségért könyörgő néma szempárt. Utána nyomtalanul eltűnt a világunkból. A jajveszékelő rokonok riasztották a szomszédokat, majd kihívták a rendőrséget is. Átkutatták a terasz környékét, majd a kertet, végül a szomszédos házakat, de sehol sem találták meg. Másnap lebontották az egész teraszt, de hiába vizsgálták a törmeléket, nem bukkantak a nyomára. A család ma sem érti, hogy mi történt. Egy idő után a bíróság hivatalosan holttá nyilvánította az eltűntet. A család ebből a nem mindennapi fizikai jelenségből csupán annyit fogott fel, hogy Paulo “szétfolyt a levegőben”.

Karel Čapek: A lábnyom

Nyugalmasan, végtelen folytonossággal hullott a hó a fagyos tájra. A hóval mindig csend is hull, gondolta Boura kinézve a bódé ablakából, s ünnepélyes, de egyben bánatos hangulat fogta el, mert nagyon egyedül érezte magát így, beleveszve a végeláthatatlan fehér térbe. A föld mind egyszerűbbé vált szeme előtt, a formák egybeolvadtak, kiterjedtek, fehér hullámokká lanyhultak, s a hullámok vonalát többé nem törték meg az élet zűrzavaros nyomai. A hópelyhek tánca végre meggyérült, aztán abbamaradt, s ezzel az egyetlen mozgás is megszűnt az ünnepélyes csendben. Boura tétovázva süppeszti lábát az érintetlen hóba, és furcsa érzés fogja el, hogy lépései hosszú sorával ő jelöli meg elsőnek a fehér tájat. De szemben az országúton egy fázósan összehúzódzkodó fekete alak közeledik feléje; hosszú láncként lábnyomok futnak majd egymás mellett, keresztezik egymást, és ráfröccsentik az első emberi zűrzavart az érintetlen fehér táblára.

…a nyomot, amely már nincs, és nem is lesz többé, gondolta magában Boura, és a két férfi útja egymással ellentétes irányban ismét szétfutott.

…

Miután elolvastam ezt a kis történetet, eszembe jutott az én kis lábnyomom. Igazából sem én, sem a fiam, akinek azon nyomban megmutattam, nem tudtuk kitalálni, mi okozhatta az első emeleti erkélyünkön, ezt a kisgyerek lábnyomára hasonlító foltot. az nekünk is eszünkbe jutott, hogy tán egy madár ejtett oda valamit, de ahhoz, hogy el is vigye onnan, előbb le kellett volna szállnia az erkélyen, és akkor otthagyta volna a saját lábnyomát.
Aztán a lábnyom érdekességét még az is fokozta, hogy minden bizonnyal csak egy súlyos valami lehetett, mert amikor olvadni kezdett, a lábnyom alatti összetömörült hó, sokkal nehezebben olvadt el, mint a körülötte lévő, így utoljára az a darabka vált vízzé. Sajnos a fotó nem túl jó minőségű, mivel – mint már említettem, – a mobilommal készítettem, de azért ide tettem egy kinagyított képecskét is róla, hogy Te is megvizsgálhasd.

A jövőbe látást, mint lehetőséget a tudományos világ nagy része morális, fizikai vagy logikai okok miatt egészen idáig képtelenségnek tartotta és elítélte. Ebben az a furcsa, hogy – a józan ésszel ellentétben – valójában semmilyen fizikai törvény nem gátolja azt (mint ahogy az időutazást sem).

1) Információt kaphatunk a jövőről úgy, hogy nem tudjuk pontosan, mire/hogyan vonatkozik a kapott információ, és az csak utólag derül ki (így semmit sem tehetünk a jövőbeli esemény elkerülésére, megváltoztatására).
2)Információt kaphatunk a jövőről úgy, hogy pontosan tudjuk, mire vonatkozik, de semmit sem tehetünk, hogy megváltoztassuk a történéseket. (Például, tudjuk, hogy egy repülőgép le fog zuhanni, mert rossz az üzemanyag-mérője, de nem tudjuk értesíeni a pilótát, mert nincs rádiókapcsolat vagy más kommunikációs csatorna).
3)Végül a legérdekesebb lehetőség – információt kapunk a jövőről, amit megpróbálunk elkerülni/megakadályozni, de pont azon események láncolata váltja ki az végkifejletet, amelyet annak elkerülése érdekében tettünk.

A projectet a világhírű Princeton egyetemen kezdték el, még a 90-es években, és azóta is folytonosan működik. Talán sokan emlékeznek olvasóink közül a korábban nagy sikert arató, évekig népszerű SETI-kutatási programra, aminek lényege az volt, hogy a NASA rádióteleszkópok által begyűjtött, több száz milliónyi rádiócsatorna és több ezer megfigyelt csillag, naprendszer adásait apró “csomagokra” bontották, amiket interneten lehetett letölteni, hozzá egy szoftverrel, ami kikereste bennük a leginkább gyanús (földönkívüli intelligenciára) utaló jeleket, és ha talált ilyet, visszaküldte azokat a NASA-nak.
A 90-es évek végén Magyarországon és világszerte több ezren, több tízezren csatlakoztak a kutatáshoz, még ha nem is túl sokszor jelentkezett E.T. a képernyőn futó 3 dimenziós spektrumrajzokon.

A Globális Öntudat Project ehhez kicsit hasonló, ám célja alapvetően más. Elosztott rendszerről van szó (mint az Időkép), amelyhez bárki csatlakozhat, méréseit és eredményeit pedig valós időben, interneten küldi vissza a központba. Ez a rendszer jelezte 4 órával előre a WTC elleni támadásokat, 24 órával előre a 2004-es Cunamit. És hogy miért nem tett senki ellene semmit?

A terv eredeti célja semmi más nem volt, mint hogy a “tökéletes” véletlenszámok statisztikai eloszlását nyomon kövessék szerte a világon, a fehér zajban előforduló esetleges fluktuációk vizsgálata céljából. Ez olyan, mintha bekapcsolnánk a televíziót egy valóban üres csatornára hangolva, és a rendszertelenül villódzó fekete-fehér pontok eloszlásában keresnénk rendszert. Persze valóban üres csatorna a gyakorlatban nincs; ha villámok, a mosógép szikrái vagy más zajok nem is, a Világegyetem háttérsugárzása akkor is jelen lennének benne. Így ez nem jó a vizsgálat szempontjából; ennél “véletlenebb” véletlenre van szükség.

Ami megdöbbentette a Princeton egyetem kutatóit, hogy az első, szignifikáns csúcs (amely a véletlenszámok anomáliáit jelzi) már a támadás előtt 4 órával bekövetkezett. Ha elhisszük, hogy a kvmantummechanikai véletlenszámok valóban a globális, kollektív tudatalattinkkal függenek össze valahogyan, akkor is megdöbbentő az eredmény. 2 lehetőség van -

1) Emberek egy igen széles csoportja már 4 órával az esemény előtt tudott annak várható bekövetkeztéről
2) Konkrétan nem egy adott csoport, hanem mindenki előre tudta, hogy valami elképesztő fog történni, csak éppen azt nem, hogy mi.

Egy populáris TV-riport a témáról (YouTube)

Wikipédia vonatkozó cikke

Egy független vizsgálat

Még egy sajtómegjelenés