Az az “érdekesség”, amit most megosztok Veled nem mese és nem kamu, hanem itt nálam történt meg, alig 2 hónappal ezelőtt, 2010. január elején. Az, hogy most megmutatom és elmesélem ezt Neked, annak köszönhető, hogy az imént a neten szörfözve rátaláltam, majd elolvastam Karel Capek: A lábnyom című történetére. Mivel nem hiszek a véletlenekben, arra következtettem, hogy el kell mondanom, milyen elképesztő dolgot láttam az erkélyemen, amikor kinéztem a konyhám ablakából.
Íme, a kép, ami a szemem elé tárult január 6.-án, amikor főzés közben kinéztem. A mobilommal azon nyomban le is fotóztam ezt a számomra megmagyarázhatatlan jelenséget. Mert ugyan a fotó nem bizonyít semmit, hiszen a hó nem takarja be az egész erkélyt, így a hómentes helyen állva művileg is előállítható a lábnyom, de én tudom, hogy az erkélyen senki nem járt, és nincs is gyerek a családban, aki egy ilyen kb. 10 centiméteres nyomot hagyhatott volna a lábacskájával.
Előbb most olvasd el az említett történetet, aztán még mesélek az én “lábnyomomról”:
Karel Čapek: A lábnyom
Nyugalmasan, végtelen folytonossággal hullott a hó a fagyos tájra. A hóval mindig csend is hull, gondolta Boura kinézve a bódé ablakából, s ünnepélyes, de egyben bánatos hangulat fogta el, mert nagyon egyedül érezte magát így, beleveszve a végeláthatatlan fehér térbe. A föld mind egyszerűbbé vált szeme előtt, a formák egybeolvadtak, kiterjedtek, fehér hullámokká lanyhultak, s a hullámok vonalát többé nem törték meg az élet zűrzavaros nyomai. A hópelyhek tánca végre meggyérült, aztán abbamaradt, s ezzel az egyetlen mozgás is megszűnt az ünnepélyes csendben. Boura tétovázva süppeszti lábát az érintetlen hóba, és furcsa érzés fogja el, hogy lépései hosszú sorával ő jelöli meg elsőnek a fehér tájat. De szemben az országúton egy fázósan összehúzódzkodó fekete alak közeledik feléje; hosszú láncként lábnyomok futnak majd egymás mellett, keresztezik egymást, és ráfröccsentik az első emberi zűrzavart az érintetlen fehér táblára.
Ám a szembejövő alak megáll, még mindig havas a bajusza, és mereven néz valamit az országút szélétől nem messze a hóban. Boura meglassítja lépteit, és ő is az idegen tekintetének irányába néz. A két lábnyomlánc találkozott egymással, és véget ért.
- Látja ott azt a lábnyomot? – szólalt meg a havas idegen, és egy pontra mutatott, mintegy hatméternyire az országút szélétől.
- Látom – felelte Boura. – Egy ember lábnyoma.
- Igen, de hogy került oda?
Valaki járt arra, akarta mondani Boura, de nem mondta ki, mert csak egyetlen lábnyom volt a behavazott mezőn; sem előtte, sem utána nem volt semmi; a lábnyom világosan, éles kontúrokkal rajzolódott ki a hóban, de magányosan; semmi se vezetett hozzá, semmi se vezetett el tőle.
- Hogy kerülhetett oda – csodálkozott Boura, és a lábnyom felé akart indulni.
- Várjon – szólt az idegen -, fölösleges nyomokat hagyna a hóban, és mindent összekuszálna. Rá kell jönnünk a nyitjára – tette hozzá ingerülten -, micsoda dolog az, hogy valahol csak egyetlen lábnyom legyen. Tegyük föl, hogy valaki innen leugrott a mezőre; akkor nem kellene másik nyomnak lennie. De ki a csuda ugrana ilyen nagyot, és hogy tudna egy lábra ugrani? Hiszen elveszítené az egyensúlyát, és le kellene tennie a másik lábát is; sőt néhány lépést még futnia is kellene, mint amikor az ember mozgó villamosról ugrik le. De itt nincs másik lábnyom.
- Ostobaság – felelte Boura -, ha innen ugrott volna le, akkor itt fent is nyomot hagyott volna, de itt csak a mi nyomaink vannak. Senki se járt itt előttünk.
- Az országút felé a nyom sarka néz; az illetőnek tehát az úttól elfelé kellett haladnia. Viszont ha a faluba igyekezett volna, akkor jobbra kellett volna mennie. Előrefelé csak mezők vannak, és mi a fenét keresett volna ilyenkor a mezőn?
- De engedje meg, annak, aki otthagyta azt a nyomot, el is kellett mennie valamerre, de nyilván nem ment el, mert ha elment volna, újabb nyomokat hagyott volna maga után. Ez világos, nem? Senki se ment erre. Másképp kell a nyomot megmagyarázni. – Boura minden figyelmét összpontosítva gondolkodott. – Talán valami természetes lábnyom alakú mélyedés volt a földben, vagy valóban lábnyom, amely megfagyott, aztán ráesett a hó. Vagy egy eldobott cipő volt ott, amit aztán valami madár, varjú vagy mi elvitt a csőrében, és a cipő helye behavazatlan maradt. Természetes feltevést kell keresnünk.
- Ha a havazás előtt cipő lett volna ott, akkor a nyomnak feketének kellene lennie; de én havat látok benne.
- A madár talán akkor vitte el a cipőt, amikor már havazott; vagy röptében elejtette, aztán megint felvette. Szóval ez nem lehet igazi lábnyom.
- De hát cipőt eszik az a maga madara, vagy mi? Vagy fészket rak magának benne? Egy kis madár nem bírja elvinni a cipőt, a nagy meg nem fér bele. Ezt a kérdést másképpen kell megoldani. Általánosabban. Én azt hiszem, hogy az ott igenis lábnyom, és ha nem a földön át került oda, akkor felülről jött. Maga azt hiszi, hogy madár csinálta, de az is lehet, hogy valami… léggömbről került oda. Valaki ráakaszkodott egy léggömbre, és egyik lábával belelépett a hóba, hogy bolondot csináljon az emberekből. Ne nevessen, nekem is kellemetlen, hogy ilyen nyakatekert magyarázatokat találok, de… No, jobb szeretném, ha az a lábnyom nem volna ott. – És mind a ketten letértek az országútról, hogy közelebbről is megnézzék a nyomot.
A körülmények teljesen világosak voltak. Az ároktól az országút széléig emelkedő enyhe lejtő szántatlan felületének közepén rajzolódott ki a nyom, mögötte vastag hóréteggel takart fa állott. Az országút és a lábnyom közötti területet szűz hó takarta, s a fehér sík egységét sehol sem bontotta meg a külső beavatkozás legkisebb jele sem. A hó lágy volt, formálható, nem porhanyós, mint a nagy fagyok idején.
A lábnyom valóban lábnyom volt. Nagy, széles talpú, amerikai típusú cipő lenyomata, öt szögnyommal a sarkában. A hó tisztán és simán nyomódott le a cipő alatt, s a felületén nem voltak pelyhek, tehát a nyom a hóesés elállta után keletkezett. A körvonalak mélyek és határozottak voltak, az amerikai cipő talpára nehezedő súly felülmúlta a vizsgálódó férfiak bármelyikének súlyát. A madár és a léggömb feltételezése hallgatólagosan lekerült a napirendről.
Pontosan a lábnyom fölött terültek szét a fa szélső ágai, néhány vékonyka hótakarta vessző. A hótakaró mindenütt teljesen sértetlen volt rajtuk. Amikor a férfiak könnyedén az ágakhoz értek, egész hódarabok hullottak a földre. A “felülről” keletkezett lábnyom hipotézise végleg megdőlt. Felülről semmit se lehetett volna tenni anélkül, hogy az ágakról le ne rázódjék a hó. A lábnyom valódiságának ténye kemény, meztelen igazsággá vált.
A lábnyom mögött csak tiszta fehér hófelület terült el. A két ember felment az enyhe lejtésű domb tetejére. A másik oldalon ugyanolyan érintetlenül ereszkedett lefelé a fehér lejtő, s mögötte újabb, még szélesebb, még fehérebb emelkedő terült szét. A másik láb nyomát sok kilométernyi fehér területen hiába kereste a két férfi.
Amikor visszafordultak, szemükbe ötlött lépéseik nyomának kettős sora, amely olyan szép szabályosan húzódott egymás mellett, mintha szándékosan s vigyázva alakították volna ki. S a két sor között, egy nyomgyűrű közepén, más, hatalmasabb láb lenyomata nézett feléjük cinikus egyedülállóságában. A két ember nem is tudta, mi tartotta vissza őket attól, hogy csendes egyetértésben széttapossák, és megszabaduljanak tőle.
Felzaklatva és kimerülten ült le Boura az országút szélén egy kilométerkőre.
- Valaki a bolondját járatja velünk.
- Szégyen, gyalázat – mondta a másik -, szörnyen buta dolog, de… a fene egye meg, hiszen az ilyesminek fizikai határai is vannak… Ide figyeljen – horkantotta csaknem ijedten -, nem eredhet az a nyom valami féllábú embertől? Ne nevessen ki, tudom, hogy butaságot mondtam, de mégiscsak kell valamilyen magyarázatot találnunk… Egészen felzaklatott ez a dolog. Vagy mind a ketten bolondok vagyunk, vagy lázálmaim vannak, vagy van természetes magyarázata a nyomnak.
- Azt hiszem – felelte csendesen Boura -, mind a ketten bolondok vagyunk. Egyre csak “természetes” magyarázatot keresünk; belefogózunk a legkomplikáltabb, legértelmetlenebb, legerőszakoltabb okokba, csak azért, mert “természetesek”. De talán sokkal egyszerűbb és sokkal… természetesebb volna, ha azt mondanánk, hogy egyszerűen csoda történt. Megcsodálnánk a csodát, és nyugodtan továbbmennénk utunkon… minden zavar nélkül. Talán még elégedetten is.
- Nem, én nem lennék elégedett. Ha ezzel a lábnyommal összefüggésben valami nagy dolog történne… ha valakinek valami jó jutna osztályrészül általa, akkor térdre esnék, és elkezdenék kiáltozni: Csoda! Csoda! De ez csak egy lábnyom… borzasztó; borzasztó és kínos dolog egyetlen lábnyomot hagyni a hóban a megszokott hosszú nyomsor helyett!
- Ha valaki itt most feltámasztana egy halott leányt, maga letérdelne és hódolna előtte; de még mielőtt a hó elolvadna a térdén, már azt a magyarázatot találná a látottakra, hogy a leány csak tetszhalott volt. De itt… ebben a lábnyomesetben nincs semmi olyan látszólagos jelenség, mint a tetszhalál; itt a csodát hallatlanul leegyszerűsített feltételek között vitték végbe; körülbelül úgy, mint egy fizikai kísérletet.
- Lehet, hogy nem hinnék a lány feltámasztásában. De nagyon szeretném, ha engem is megváltanának… csodára várok… olyan csodára, amely megváltoztatná az életemet. Ez a lábnyom nem változtatja meg az életemet, nem vált meg és nem szabadít fel, csak kínoz; belefészkelődött az agyamba, és nem tudok tőle szabadulni. És nem hiszek neki; a csoda kielégítene, de ez a nyom a bizonytalanságba vezető első lépés nyoma. Jobb lenne, ha sohasem láttam volna.
Sokáig hallgattak mindketten. Újból elkezdett hullani a hó, és egyre sűrűbben hullott.
- Emlékszem – kezdte el Boura -, hogy Hume valamelyik írásában olvastam valamit egy magányos lábnyomról a homokban. Tehát ez itt nem az első magányos lábnyom. Lehet, hogy ezer meg ezer ilyen nyom van, végtelenül sok nyom, amelyet nem tudunk megmagyarázni, mert túlságosan megszoktunk bizonyos szabályokat. Lehet, hogy mások fel se figyeltek volna erre itt; nem vették volna észre, hogy egyedül van, lehet, hogy mi se veszünk észre a világon egyéb dolgokat, amelyeknek semmi, de semmi közük sincs más dolgokhoz. Nézze, a mi nyomunk egyforma; de az az egy mélyebb és nagyobb a mienknél. És ha a magam életére gondolok, akkor el kell ismernem, hogy vannak benne lábnyomok, amelyek sehonnan sem jönnek, és sehova sem vezetnek. Szörnyen komplikált dolog úgy gondolni az átélt dolgokra, mint valami láncolatra, amely egy bizonyos rend szerint keletkezik, amelyben minden szem a következő láncszemhez kapcsolódik. Megtörténik, hogy az ember hirtelen olyasmit tud vagy érez, ami előtt nincs semmi hozzá hasonló, és amit nem is követhet soha semmi hasonló. Vannak emberi dolgok, amelyek nem kapcsolódnak más dolgokkal, amelyek csak önmaguk egyedülvalóságát bizonyítják. Tudok dolgokat, amelyekből nem következett semmi, amelyek senkit se váltottak meg, és mégis… Történtek események, amelyek már nem vezettek tovább, és nem segítettek senkit tovább élni, és talán éppen ezek voltak az élet legfontosabb dolgai. Nem gondolja, hogy ez a lábnyom a legszebb valamennyi lábnyom közül, amit eddig életében látott?
- Nekem – szólalt meg a másik – a hétmérföldes csizma jutott az eszembe. Talán valamikor régen mások is találtak ilyen lábnyomot, és nem tudták másképpen megmagyarázni. Ki tudja… ennek az embernek az első lépése talán Pardubicénél vagy Kolínnál hagyott nyomot, a következő lépése meg Rakovníknál. De azt is elképzelhetőnek tartom, hogy a következő lépés már nem a hóban hagyott nyomot, hanem valahol az emberi társadalomban, valamilyen esemény forgatagában, valahol, ahol valami történt vagy történni fog; lehet, hogy ez a lépés egy összefüggő lépéssorozat egyik eleme. Kigondolhatunk egy olyan csodasort, amelyben ennek a lábnyomnak természetes helye van. Ha a napilapjaink tájékoztató szolgálata tökéletes volna, akkor a “Napi hírek” rovatban talán megtalálhatnánk a következő lépést, és azok alapján végigkövethetnénk valakinek az útját. Talán valamely istenség járja a vidéket; ötletszerűen lépeget, folyamatosan; lehet, hogy az útja az irány, amelyet követnünk kell. Lépésről lépésre járhatnánk az istenség nyomdokában. Talán az üdvösség útját járja. Mindez lehetséges… és a legborzasztóbb ebben a dologban az, hogy amit itt látunk, az egész biztosan annak az útnak egyik lépése, s mi nem tudjuk tovább követni.
Boura megrázkódott és felállt. Egyre sűrűbben hullottak a pelyhek, és a letaposott mező a nagy lábnyommal a nyomgyűrű közepén lassan új hótakarót öltött.
- Nem vesztem el szem elől… – mondta a behavazott férfi.
…a nyomot, amely már nincs, és nem is lesz többé, gondolta magában Boura, és a két férfi útja egymással ellentétes irányban ismét szétfutott.
…
Miután elolvastam ezt a kis történetet, eszembe jutott az én kis lábnyomom. Igazából sem én, sem a fiam, akinek azon nyomban megmutattam, nem tudtuk kitalálni, mi okozhatta az első emeleti erkélyünkön, ezt a kisgyerek lábnyomára hasonlító foltot. az nekünk is eszünkbe jutott, hogy tán egy madár ejtett oda valamit, de ahhoz, hogy el is vigye onnan, előbb le kellett volna szállnia az erkélyen, és akkor otthagyta volna a saját lábnyomát.
Aztán a lábnyom érdekességét még az is fokozta, hogy minden bizonnyal csak egy súlyos valami lehetett, mert amikor olvadni kezdett, a lábnyom alatti összetömörült hó, sokkal nehezebben olvadt el, mint a körülötte lévő, így utoljára az a darabka vált vízzé.
Sajnos a fotó nem túl jó minőségű, mivel – mint már említettem, – a mobilommal készítettem, de azért ide tettem egy kinagyított képecskét is róla, hogy Te is megvizsgálhasd.
Kíváncsi vagyok, mi a véleményed róla!
Az első kép valóban mobillal készült (Nokia E65), de az exif adatok szerint átment azért egy képszerkesztő szoftveren is (Adobe Photoshop CS4). Persze gondolom csak a méretre igazítás miatt
Szia. Szilvi vagyok. Nézegettem a fotókat és érdekes amit látok mert tényleg ki vehető a lábnyom. Akkor nem csak én velem esnek meg fura történetek és dolgok hanem másokkal is..
Nem tudom kérdezhetek tőled valamit ? Én új lakásba költöztem és mindig érzek valakit itt rajtam kívül egyszer kétszer látok is fekete fénycsóvákat. Egyszer ültem az ágyamon és néztem a tévét égett közben a villany. Magamra terítettem a pokrócom és egy árny fejet láttam elmenni az oltárom alatt. Azt hittem a pokrócom árnyéka volt de nem. Megismételtem a műveletet, hogy magamra terítem a takarómat, de akkor már nem láttam semmit. Kár,hogy nem tudtam le fotózni, de az is érdekes volt.Szerinted én is szellemet láthattam?
Kedves Kíváncsi látogató!
Te aztán nagyon profi vagy! Valóban NokiaE65-ös telefonom (de azt már nem találtad ki, hogy PIROS
)van, s Photoshoppal kicsinyítettem le a képet, mert az eredeti 1600 x 1200 -as volt. Ám ebből vágtam ki a lenti kis képet, hogy jobban látható legyen a nyom.
No, meg amúgy sem a szenzációhajhászás a célom. (De ha ez téged, vagy bárkit megnyugtat, nagyon szívesen kiteszem az eredeti képet, ami nem járt Photoshopban!)
nincsen rajta semmi alakítva, ugyanis azt ha akartam volna sem tudtam volna megtenni, mert egy-két alap műveleten kívül, mást nem tudok csinálni a Photoshoppal.
Minden jót!
Susi
Kedves Szilvi!
Lehetséges, hogy szellemet láttál, de az is lehet, hogy valami mást. Ezt neked kell eldöntened.
Ám azt javaslom, hogy tisztítsd meg az új otthonod, netán tegyél ki egy-két megtisztított és a saját rezgéseiddel feltöltött kristályt, hogy jobban érezd magad benne.
Szeretettel: Susi
Kedves Susi! Köszönöm a tippet, már raktam ki és sokkal könnyebb a légkör mint szokott lenni általában:) Meg hallottam egyszer egy olyan dolgot hogy ha a lakásban ki helyezünk három helyre három fehér gyertyát ami képez egy háromszög alakot és én a közepén imátkozok akkor úgy is el lehet küldeni a kellemetlen betolakodót, te mit gondolsz mind erről? Ez is felér egy tisztítással? Szerettel.: Szilvi
Lehet egy szellem lábnyoma volt.
Lehet olvasni a netes is, hogy a szellemek néha megjelennek valamilyen okból az embereknek, vagy nyomokat hagynak, tárgyakat mozdítanak el.
Szia Kastor! Szilvi vagyok. Ez így van. Velem is megtörtént már,hogy a volt albérletembe, magátol lecsúszott a tányérom a polcról pedig direkt megigazítottam,hogy ne essen le. eltelt húsz perc mikor azt látom,hogy esik a tányér szinte mintha dobták volna. A tányér nem tört el, de a rajta lévő pohár igen, és ez mind sötétben történt mikor már le kapcsoltam a villanyt és majdnem el aludtam. Félelmetes volt, de megtörtént. Mert ha meg lecsúszot volna magától,akkor öt perc alatt lecsúszik nem húsz percet vár ráadásul úgy,hogy megigazítva,hogy ne esen le. szerintem is egy szellem lábnyom lehet. Sziasztok.
Szilvi, más nem nagyon lehetett mint lábnyom nem? XD
Nálunk is vannak néha fura dolgok, de lehet van rá magyarázat nem? Pl Nálunk van úgy, hogy kinyílik az ajtó magától. Ez azért van mert ha a másik szoba ajtaját hirtelen kinyitjuk akkor a légnyomás miatt kinyílik a szoba ajtaja.
Vannak ilyen rejtélyek, amiket tényleg nem a szellemek csinálnak. De mondjuk az ha a székek és a tányérok a falaknak csapódnak, holott sehol senki arra már mondhatjuk, hogy ez tényleg egy szellem műve lehetett.
Én (néha) amikor álomból kelek és hirtelen a plafonra nézek akkor szoktam ilyen öregember fejeket látni meg furcsa alakokat. Én meg ezt nem tudom mitől van, lehet hogy attól mert hirtelen nézelődök kelés után vagy mert fejlett az éteri látásom vagy hogy mondják s mivel az ember ha felébred akkor még tudatban a Jelen és az Álomvilág közt van?
Amúgy régen amikor kicsi voltam gyakorta láttam magam felett ilyen “alakokat” repdesni. Lehet visszatért ez a képesség.
ez nagyon sok mindenkinél igy van.reggel mintha az ember le lenne kötözve nem bir mozogni nagy nyomás nehezedik a mellkasára és azt látja hogy egy öregember ül rajta(egy pillanatig)utána meg mintha kilebegne az ablakon.ez velem is nagyon sokszor megtörtént.valaki erre azt mondja hogy elrabolták a földönkívüliek.
De ez más, ahogy az előbb is írtam ugyanúgy kelek fel mint máskor, nem nehezen, nincs a mellkasomon nyomás sem öregember. Csak kinyitom a szemem és néah ezeket az alakokat látom. Majd nézem ahogy eltűnnek, ha eltűntek, utána kelek fel.
Azt hiszem két különböző dologról beszélünk. Nem nem, Én tudok mozogni amikor ezeket látom.
Kedves Kastor, lehet,hogy van képességed, és újra elő jött.Nekem is gyerek koromba szerintem már volt ilyen, hogy éreztem a szellemeket, mert néha esténként futottam a folyasón az egyik szobából a másikba. villany nélkül nem mertem át menni a szobákba,mert féltem valamitől mintha figyelnének és nem mertem senkinek se szólni mert attól tartottam,hogy ki nevetnek. Hosszú ideig nem jött ez elő nállam csak most tavaly,hogy egy régi polgári tégla lakásba költöztem…Egyszer én is láttam egy alakot a szoba ajtajában a volt albérletembe, fényes volt nagyon és fehér.Azt mondták erre,hogy lehet egy angyal jelent meg előttem, vagy ki tudja mert sokáig utána meg virág illatot éreztem és én nem használok olyan parfümöt barátnőmim se jöttek fel akkoriban, tehát új parfüm nem lehetet..Szóval érdekes volt.
Kedves Susi!
Azt szeretném megkérdezni tőled,hogy a legjobb barátnőm nővére meghalt tegnap este, szegénykém el aludt. Súlyos agytumor betegségben szenvedett, bár várható volt, mert megmondták,hogy sajnos sokáig nem fog élni mert nagyon áttétes volt már. A kemoterápia se segítet rajta,nagyon lefogyot meg kihult a haja..Én csak kétszer találkoztam vele,de a barátnőmöm keresztül nagyon megszerettem mert rendes lány volt nagyon és kedves. Azt szeretném megkérdezni,hogy ilyenkor egy jó boszorkány mit tehet, hogyan imátkozzak érte? és a barátnőmnek,ha találkozunk mit mondjak élőben? Már gyújtottam érte egy fehér gyertyát nem tudom ez elég e a fájdalom szűnéséhez…Nagyon szerettük és nem tudom felfogni,hogy elment..Előre is köszönöm a segítségedet. Szilu
Kedves Szilu!
A legjobb tanácsom az, hogy kövesd a szívedet, és tégy mindent úgy, ahogyan belülről a legjobbnak érzed, mondd azt a barátnődnek, amit épp a szíved diktál.
A magam részéről, én úgy hiszem, hogy a halál olyasmi, mint amikor a hernyó bebábozódik, majd újjá születik pillangóként, azaz az élet folyamatának egy állomása. Ezért úgy gondolom, hogy a legjobb, amit tehetünk, ha engedjük a maga rendjében történni, és elengedjük a halottainkat, ahelyett, hogy ragaszkodásunkkal megkötnénk “pillangószárnyaikat”.
A fehér gyertya égetése, egy búcsúzás nagyon jó megoldás arra, hogy az itt maradottaknak meg legyen a lehetősége arra, hogy egy időre elköszönjenek, minden jót kívánva az eltávozottnak.
Szeretettel: Susi
Kedves Susi!
Köszönöm szépen az ajánlatod, szerintem így fogok tenni. A barátnőmnek is azt mondtam,hogy ő most olyan helyre került,ahol nem beteg és nagyon boldogva figyel rájuk, és mindenkire..:)
Lehet hogy egy jeti szelleme!ezt valahogy ki kéne deríteni